Dome Karukoski: TUMMIEN PERHOSTEN KOTI (A fekete lepke háza), 2008, finn

Vannak könyvek, amiket nem kell elolvasni. Vannak filmek, amiket nem kell megnézni. És vannak olyan könyvek, amikből nem kell filmet forgatni, sőt olyan filmek is vannak, amikből nem kell könyvet írni. Legalábbis szükségtelen. Olykor egyenesen szerencsétlen.

Mert van az úgy, hogy minden adott. A jó szinész, a jó film-alapanyag, a szép és eredeti helyszín, az ügyes rendező, a profi operatőr, még a hanganyagot is teljes odaadással kezelik, sőt még a megtisztelt néző is a helyén van. Na de a konfliktus és annak kibontása, sőt megoldása nem mindig adott, vagy csak éppen nem lehet úgy világossá tenni, ahogyan azt a szerző és a könyvet olvasó, aztán arról filmet álmodó ember elképzeli.

Minden információ veszít teljességéből a közvetítésnek hála, a befogadásnak hála, a felfogástól, értelmezéstől függően (örökös vita ez a Maya-fátyol) Minden könyv értelme az olvasás élményéből, az értelmezésből fakad. Minden könyv által hordozott információ annyi módon valósul meg és módosul, ahány ember olvassa el. Minden egyes könyv, amit filmre visznek egy-egy filmkészítő értelmezése, mely filmet megtekintve, már a filmnek lesznek újabb információ módosulásai és megvalósulásai. Ezáltal párhuzamosan képet alkotunk a látott film és az általa feldolgozott könyv információiról, sőt, előítéleteink jöhetnek létre a könyvvel kapcsolatban (pozitív vagy negatív) és innen már nincs is megállás, olyan ez mint egy művészeti maghasadás. Amennyit a film ellop, elsumákol a könyvből, azt a néző pótolja ki, nem csak a film készítői. Mindenki ad valamit hozzá: a szinész nem vetkőzheti le teljesen önmagát, a rendező nem rendezhet mindig másképp, a történet Umberto Eco óta rendszeresen irányítja önmagát, a néző meg úgy fogadja be, ahogy neki tetszik (hál’Istennek).

Mielőtt elindult volna a film vetítése, közölte a rendező, hogy a film története egy könyvet dolgoz fel, mely nagy sikerű volt, olyannyira, hogy több nyelvre is lefordították. Lehet, hogy itt mérgeződtem meg ezzel a könyv-film dilemmával, de végig az volt az érzésem a film nézése közben, hogy jobb lenne inkább elolvasni azt a könyvet, ha már lefordították, mint hogy filmen nézzem egy ember olvasatát. Főleg, mivel az az olvasat olyan izgatott és felfokozott lehetett, hogy a rendező elkezdett sűríteni.

Sűrítés alatt értem azt, hogy túl sok konfliktust vonultatott fel, túl rövid filmtekercsen úgy, hogy a megoldás valahogy kisiklott a filmkockák közül. Jobban mondva a megoldások súlya.

A filmet végignéző barátom azt mondta, hogy neki az tetszett a filmben, hogy folyton történt valami és így ez fenn tudta tartani a feszültséget. Én nem találtam benne elegendő olyan feszültséget, amit ne a konfliktus felsorakoztatás és az ez által létrejött idői sürgetés hozott volna létre. Folyamatos volt a problematikák sorozata, sőt általában következetes is volt ez a felvonultatás, de érezhető volt, hogy hol van a filmben az a pár jelenet, ahonnan hiányzik az a pár oldal, ami nagy valószinűséggel a könyvben teljes kifejtési teret kapott és ezáltal a történetet hozzásegítette egy fajta ritmushoz, és amely oldalak kihagyása (átugrása, avagy a sűrítés) viszont rittmuszavart okozott a filmben.

Eleve adott egy, az irodalomban már romantikus konfliktussá vált helyzet: árva gyerekek/intézeti gyerekek egymásközt. Sőt: egy szigeten, de felügyelettel. (Mintha az iskola a határon szereplői kikerültek volna a Legyek ura szigetére, de ment volna velük az egyik ezredes is. Persze a finn író valószinűleg nem tudta ki az a Medve Gábor vagy az az Ottlik Géza (esetleg Goldingot ismeri), de valószinűleg ismét egy olyan irodalmi motívumról beszélhetünk, mint amilyen általános motívum az özönvíz különböző vallások és regék esetében)

Konfliktus az is, ahogy a főszereplő fiú megéli az elhagyatottságot, mivel a szülei intézetbe adják (mellesleg nem is a saját szülei, hanem csapong az örökbefogadók között, és a saját apja is egykoron kételkedett abban, hogy valóban az ő fia ez a fiú); ahogy megéli a kirekesztettséget, mivel a többi fiú nem akarja befogadni; ahogy megéli a hatalommal való ütközéseket, mivel az intézet igazgatója erősebb mint ő, és ezt gyorsan a tudomására is hozza; ahogyan megéli a hiányt, mert mégiscsak hiányoznak neki a szülei, rémálmok gyötrik, ahogy megéli a múltat, mert előjönnek azok az érzelmek, amik egykoron elrontottak mindent; ahogy megéli a valahová tartozás élményét, mert a fiúk az intézetben mégiscsak befogadják, ahogy megéli a szerelmet, mert az igazgatónak két szép lánya van és az egyik már serdül; ahogy megéli a hatalom gyengeségét, mert az igazgatót csalja a felesége az egyik diákkal; ahogy megéli a halált, mert az egyik diáktársa meghal a karácsonyi szünet alatt, ahogy megéli az összetartást, mert az intézet saját közös munkából akarja fenntartani magát, miután a támogatók megvonják a pénzt tőlük, ahogy megéli a kétségbeesést, mert vannak dolgok, amikben tehetetlen, ahogy megéli a féltékenységet, mert kétértelmű az élet, ahogy megéli a félreértést, mert van, hogy az ember téved, ahogy megéli a hatalom bukását, és már nem is örül neki; ahogy megéli a veszteséget és a felszabadulást egyszerre, mert a szülei meghalnak, stb, stb. Nagyon sok itt a konfliktus, amit lehet hogy 1000 oldalon szépen és rittmusosan ki lehet fejteni, de 105 percben nem igazán.

A bőség zavara (már ami a konfliktusok sorát illeti) ez esetben oda vezetett, hogy hol giccs-hatást ért el a film, hol felületességet. Egyes megoldások leegyszerűsödtek a film gyors ritmusa miatt, egyes feloldódások sekélyesek lettek, mert hiányzott az a feltételezett leírás, melynek teret kellett volna engedni, hogy világossá váljon minden.

Vannak dolgok, amiket nem lehet semmiképpen filmre vinni. És vannak filmek, amikről nem lehet sokat beszélni. Legalábbis szükségtelen. Olykor szerencsétlen.

A felületes véleményezés abból adódik, hogy nem követünk egy pontos sorrendiséget, ami rendszert teremtene az objektívnek becézett vélemény kifejtésében. Mert illendő lenne minden esetben megvitatni mind a színészi játékot, mind a cím értelmezését és jelentőségét, mind a konfliktusokat, azok sorrendjét, magát a film felépítését, a filmbéli környezetet és a konfliktust, valamint, hogy azért teljesen releváns lehessen a kritizáló: a befogadás körülményeit, folyamatát és módját.

Erre persze nincs kapacitás, sem a karakterszámot, sem a véleményező (becézzük kritikusnak) türelmét illetően. (rosszul fizetik a szakmát és különben is van ami behatárolja az apaianyai beleadását a munkába)

A véleményezés hivatott kedvet teremteni vagy megszüntetni a film megtekintésével kapcsolatban. Mert egy kritika bár mindenképpen önkényes (hiszen a kritikus nem lehet objektív, csak bizonyos mértékig, kezdve onnan, hogy azt tartja magáról: tud külömbséget tenni egy bizonyos szintig szép és nem szép, illetve semleges között, pontosabban: meg tudja állapítani mi a külömbség a „túl” és az „alig”, a „sok” és a „kevés” között.)