Szendi Gábort korábban már punk-ként értelmeztem, de legalább revolucionista képében gondoltam rá. Tényeket tár fel, gyógyszeripart buktatna meg, újra definiálja a bipoláris zavarokat és a depressziót, száz évig szeretne élni, és bizonyos benne, hogy Marx utódaiban zárta le a szaporodást (öngyilkosok és rákbetegek lettek a gyermekei). Programozó matematikusnak indult, majd filmíró lett, majd pár év könyvkötés után a pszichológus hivatást választotta – s végül a hiteles tájékoztatást, melyet jól képvisel „one-men-band” honlapján.
Komoly feladatnak bizonyult a könyv megközelítése. Talán a tördelése miatt. Nem tudom. A szépen csengő cím mögött valami galád módon trükköt sejtettem. Igazam volt. A trükk: az evolúció, illetve annak nézőpontja, ami kivetül a férfi és nő kapcsolatára. S valóban szívet melengető érzés a nőről, mint a célenergiáról olvasni, vagy azzal a tudattal kelni fel másnap (esetleg legfeljebb 10 millió év múlva), hogy a nők túlélhetik, a férfiak nem. Mégis szorongó lelkem nem hagyott nyugodni: én szeretem a férfit. A létét, a fizikumát, a jelenségét, a szerepeit, a változásait, a lelkét, szeretem az ő szépségét látni, stb. s mégis tudom, a szerző, aki férfi csak tudományt tart elém, aminek magam is tisztelője vagyok, csak mellette hiszek is, amit szintén a homloklebenyem működésének köszönhetek.
Jó érzés szépnek lenni és tetszeni a férfinek, mégsem egyedüli célkén élem meg (tudom, ezt is a csúnya nő mondja csak), mégis arra gondolok, a szaporodás jó élmény lehet, még előttem áll, de azért engedjék meg, hogy közben olyanná válhassak, aki majd elviseli az utódnemzés feladatait, és végre is hajtja azt. Mégis a férfiről úgy ír, mint egy kamikaze-egyedről, akinek a szaporodj, vagy pusztulj döntés mellet kell haladnia. A rekviem egy férfiért c. bejegyzés jogos, s magam is azt szeretném, ha a darabot férfi és nő együtt írná, s nem az X kromoszómások. Arról is olvashatunk, hogy a bonobó majmok az őseink, hisz ők épp úgy szerették a vizet és szexet (akár misszionárius pózból), mint maga az ember. Ír a homoszexualitás evolúciós elméletértől, a jobb és bal agyfélteke ismert és kevésbé ismert jellemzőiről. Megtanulhatunk olyan társkereső hirdetést írni, ami valóban a sikeres szaporodást garantálja, mint: „Domináns, jó génű, magas tesztoszteron szintű, családszerető férfi ismeretségét keresem házasság céljából.” Ismét nosztalgikus élményem van, amikor egy asszony illatáról olvasok, csak korábban Al Pacinot is mellette éreztem, és abban volt valami vonzó. Mégis a szeress bele, szeretkezzetek, és kötődni fogsz hármasa igaznak bizonyul Szendi szerint is.
A fejezetek címei, alcímei, felvetett kérdései örökzöldek, melyekről folyamatosan beszélünk, vagy csak furkálja az oldalunkat: a születési sorrend következményei, hogyan szülessen fiúgyermekünk, kik bocsátják meg könnyebben a szakítást, miért tartunk szeretőt, létezik-e a férfi-női barátság, na és bűn-e a maszturbáció. Szó esik a meddőségről, mint iparágról, illetve pszichés gátról. A végén egy leleplezés. El sem árulom, mert talán igaz.
Szól arról, hogyan választunk párt, hogyan más a nő, hogy az emberi evolúció sok tízezer éve alatt kialakultak bennünk olyan viselkedésminták, a külső kihívásokra adott olyan válaszok, amik aztán visszahatnak az emberi fejlődésre. S közben ezt tartom a mű gyengeségének is, azaz egysíkúságának. S tudom, hogy Szendi Gábor a tudományra szerződött, mégis nekem, nőnek, kell a kultúra, a hit, a szocializáció, a gyengeség is.
„A költők mindig is sejtették, de a világ sokáig túlzásnak hitte: mindenek titkos mozgatója a Nő. Ő a teremtés és fennmaradás, Ő a felemelkedés és a bukás, ő a kezdet és a vég. Ő az evolúció favoritja.”
Annyi bizonyos, hogy a könyv olvasmányos, és sok szakmabélivel ellentétben szolidáris az olvasóval. S csak utóbb olvastam, hogy a házasság tematikája ezúttal kimaradt a könyvből. Erről Szendi úgy beszél, mint evolúciós alku folyamat, amelyben mindkét fél próbálja érdekeit érvényesíteni - ha teheti, sokszor a másik rovására.
Talán csak nem értem. Elfogadom, hogy igaza van, s még útjában sem állok, nem tagadom a szciencia végtelen valóságát. Arra gondolok, ha lehetne úgy élni, ahogyan az a könyvben megjelenik, akkor talán nem is kellene írnunk róla. Mégsem kései sirató, csak tagadásunk célpontja.