Történészként gyakran felteszem önmagamnak a nietzschei kérdést, mi haszna van a történetírásnak (és persze azt is, hogy mi kár származik belőle). És most találtam egy hasznot, azaz nem is én találtam, hanem a szerző. Az ember, úgy tűnik, mesélő lény, szeret mesét hallgatni és mesét mondani is. Így jobban tudja értelmezni önmagát és a világot. Balázs Attilából ömlik a szó, több mint ötszáz oldalnyi, egyszóval motivált mesélő, felettébb motivált. És így egy olyan valóság éled fel, ami talán soha sem létezett, mégis van némi alapja, mégpedig a történelem, a múlt, azaz ami megmaradt, ill. amit mások elmeséltek belőle. A szerző mesélőkedve tönkre zúzza a modern és a posztmodern prózát, azaz lemezteleníti őket (jaj, de ez egy másik könyv kulcsszava!), és látszólag nem marad más, csak a mese, akarom mondani a történet. Nem tudom, hogy ez szándékos-e, de visszatalál Hérodotoszhoz, aki egy-egy jó történet miatt, bármily okfejtést megszakít, sőt ha úgy adódik, a jó történet miatt be sem fejez egy olyan okfejtést, ami bár logikus, hasznos, fontos, de nem eléggé érdekes. Egy történetírói erény is megcsillan a könyvben. Ez egyben az „elmesélt történetet” érdekessé, sőt hasznossá is teszi. Nevezetesen az, hogy a történéseket azonos és kritikus attitűddel tudja szemlélni, ami ritka ezen az égtájon (arról nem is beszélve, hogy mindezt érdekes prózai szövegbe ömleszti, amely néha versszerű lüktetésbe kezd). Dicséretes módon többnyire a forrásait is megnevezi (a szigorúan MEGBÍZHATATLAN internetet is használta). Rengeteg érdekesség van a könyvben, de vigyázat! Nem lehet tudni, hol kezdődik a fikció, és hol fejeződik be a múlt rekonstruálása. Egyébként is úgy vélem a történelem sokszor nem más, mint egy óriási Rorschach folt, tintapaca, amibe mindenki azt lát bele, amit akar. Ez a legtöbbször nemzeti romantika, dicsőség, máskor meg arra jó az egész, hogy ellenségképet gyárthassanak tetszés szerint. Nos, ezek a klasszikus értelmezések teljesen hiányoznak a könyvből. Nekem nagyon tetszett, hogy még a törökből sem gyárt ellenségképet, és a haramiákból sem.
A mese, akarom mondani a történet szóanyaga önmagában véve is érdekes. Még bőven maradt a „telepi dzserekség” nyelvének ismeretéből, az újvidéki magyar szlengből, ami a könyv vége felé kodifikálást is nyer, de amely a szemünk láttára menetel bele a történelembe, miközben kifelé menetel a létező valóságból, az itt és mostból. Aztán bőven akad példája a lírai képeknek, amelyeket az tesz különösen érdekessé, hogy valamilyen profán környezetben jelennek meg. Én különösen kedvelem a csipetnyi trágárságot is, hiszen néha az adja meg a szöveg fűszerezettségét, és a sikamlós, a szexualitást érintő szabadosságból is van, de nem több a kelleténél. Mindazonáltal a legérdekesebb az, amit a szerzőről eddig is tudtunk, a furmányos mondatszerkesztés az, ahogy a bejáródott szókapcsolatokat szétbontja, vagy ahogy a már-már értelmüket vesztett szóvirágoknak ad új értelmet.
A könyv talán búcsúzkodás, a szerzőt már alig valami köti Újvidékhez, de talán még egyszer foglalkozni akart vele, belé akart merítkezni. Egyben ez a könyv egy batyu is, amibe a szerző azt csomagolta be (zip), amit érdemesnek tartott. Eltette, „lementette” az egészet. Az örökkévalóságnak? Nem tudom, de mindenkinek vannak otthon olyan dolgai, amit nem dob(hat) ki, és ha tud írni, ezekből kialakulhatott egy objektum a guttembergi galaxisban.
A szerző a régmúltból indul, és egészen 2007-ig jut, közben jó nagyokat ugrál (játszadozik az olvasó figyelmével?) a múlt különböző rétegei között. Néhány súlyos és téves közhelyet is továbbéltet, de nem baj, hiszen itt és most nem a történelmi hitelesség volt a fő szempont, mégis azt hiszem (és ez baj), hogy a 20. század második felét hanyagul intézte el, ez a rész nincs olyan jól átgondolva, mint a régmúlt történetei (Lehet, hogy azért mert nem volt olyan jó történész útikalauza mint Érdújhelyi Menyhért?). Igaz, hogy meglehetősen nagy és indokolt kajánsággal foglalkozik Titóval, de egyáltalán nem foglalkozik az akkori rituálékkal, abszurdumokkal pedig ezek bújtak a bőrünk alá, és ha úgy tetszik ezek élnek bennünk tovább. A szétesés történetei pedig nem állnak össze az addig hömpölygő történetfolyammá, mozaikos, fragmentált marad (nem sikerül a defragmentáció). Túl gyorsan ugrik a hideg napokból Slobodan Miloševićig, és ha már itt vagyunk a kiadó igazán keríthett volna valahonnan đ betűt Đilas és nagy ć betűt Ćosić kedvéért.
Erénye a könyvnek, hogy jó kézbe venni, a kötés olvasásra ingerel. Nem olyan különös ez, de egyre gyakoribbak az olyan könyvek, amelyekkel aktívan kell küzdeni, hogy nyitva maradjanak… Nos, ez nem olyan könyv, jó fogni. Azonban a nagy szófolyamban kellett volna néhány, sőt sok tájékozódási pont. Hiszen lehet, hogy az embernek kedve támadna elolvasni egy-egy történetet újból, de hol találja meg a nagy szórengetegben? Érdekesek a szövegben alkalmazott piktogramok, noha többet, bátrabban és tudatosabban is alkalmazhatta volna őket a szerző.
A kilencvenes évek Balkán felé forduló érdeklődése, mára már kevésbé intenzív, az események pörgése után mód van az egészet átgondolni, és reflektálni mindarra, ami történt, és ezt teszi a szerző is. Az emlékek, az átolvasott, megtanult történelem álltak össze egy olyan tartalommá, amely elsősorban a szerzőt fejezi ki, hiszen a mű nem történelmi, hanem szerzői. A történetek csupán alapanyagok, amelyekből a szerző valami egyedit konstruál. Úgy érzem, az embert, sőt önmagát keresi szereplőiben.
Ja és, hogy kinek észak meg kinek dél? A szerzőnek – úgy látom – se az egyik se a másik, számára Újvidék éppen az ami, ha úgy tetszik a világ közepe, tájékozódási pont, amelyet azonban már kívülállóként is vizsgálni tud. Olvasás közben felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a szerző meséli el a történetet, vagy a történet a szerzőt, és úgy látom, inkább az utóbbi történik. De ettől cseppet sem érdektelenebb maga a történet.